Kerekes Gréta: „kihoztam magamból a maximumot”

Gréti hosszú és sikeres karriert zárt le ezzel, a tíz itthoni felnőtt bajnoki címe mellett volt bronzérmes Európa-játékokon 100 gáton, ötödik és hetedik Európa-bajnokságon 60 gáton, az pedig nem múlt idő, hanem abszolút jelen, hogy országos csúcstartó 4x100-as váltóban, amelynek első embere volt a tavalyi hazai vb-n, amikor nemzeti rekordot jelentő 43.38 másodperc alatt ért körbe a magyar bot.

Mondhatni a csúcson hagyta abba, hiszen pályafutása utolsó futása nem máshol volt, mint a párizsi olimpián – hosszú karrierje során idén szerepelhetett először ötkarikás játékokon, vagyis lett olimpikon. Szintén idén még egyéni csúcsot is futott: fedett pályán, 60 méteres gátfutásban 7.96-tal, amivel először került nyolc másodpercen belülre, és amivel megnyerte az országos bajnokság roppant színvonalas döntőjét Nyíregyházán. És már a magánéletben is megvan az első sikere: szombaton tartotta meg a Magyar Olimpiai Bizottság az idei sportolói fórumát, amelynek keretében Grétát is beválasztották a sportolói bizottságba.

Honnan érezted, miből tudtad, hogy most jött el az ideje ennek, hogy visszavonulj az élsporttól?

Ahogy megfogalmaztam a közleményemben is, ez nem egy hirtelen jött döntés, ez igazából Tokió évében fogalmazódott meg bennem. Én arról az olimpiáról alig egy-két helyezéssel csúsztam le, az nagyon rosszulesett, és már akkor is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de aztán arra a döntésre jutottam, hogy mivel Tokiótól csak három évnyire volt a következő olimpia, miért ne próbálnám meg. Meg ugye volt egy hazai rendezésű világbajnokság tavaly, szóval úgy voltam vele, hogy ezt a három évet még be tudom vállalni, de tudtam, és nyilván aki közel állt hozzám, annak mondtam is, hogy valószínűleg Párizs lesz az utolsó verseny, amit aktív atlétaként megélek, ha kijutok, ha nem.

Ilyenkor szoktak leltárt vonni: hosszú és tartalmas pályafutás áll mögötted, mik a legkellemesebb emlékeid, élményeid az atlétikából?

Elég hullámvasutas karrierem volt, tehát sokszor volt mély gödör, de én tényleg azt tudom mondani, hogy a végére minden megszépült, és mindennek így kellett történnie ahhoz, hogy eljussak a párizsi olimpiára. Persze lehet azt mondani, hogy bárcsak egy felfelé ívelő karrierem lett volna végig sikerekkel, de akkor nem biztos, hogy ennyire értékelném most, amiket elértem. Nagyon-nagyon jó szívvel gondolok vissza az Egyesült Államokban töltött időre: három és fél évet éltem ott, ami a sport szempontjából egyáltalán nem volt a legfényesebb. Jövőre lesz tíz éve, hogy hazaköltöztem, és egyszerűen nagyon jó emlékezni rá, hiszen ha ott nem az történik velem, ami, mert ott tényleg a poklok poklát jártam meg, akkor nem tanulok meg ennyire küzdeni, és sokkal hamarabb feladtam volna. Valamint én nagyon jó szívvel gondolok vissza a kezdetekre is, amikor a debreceni pályán, az Oláh Gábor utcában elkezdtem edzeni Donka Lászlóval kislányként, és nagyon sokat nevettünk, akkor még nem is vettem annyira komolyan az atlétikát. Nyilvánvaló, hogy amire a legeslegjobban emlékszem vissza, az az elmúlt öt évem ifjabb Tomhauser Istvánnal: amiket elértünk, és az a profi munka, amit együtt végeztünk, abszolút egyensúlyban tudtunk dolgozni, nagyon megértettük egymást. Nagyon jól tudott kezelni engem, ezt a lobbanékony személyiséget. Ő egy nagyon nyugodt edző, és nagyon sokat tanulhattam tőle emberileg is, tehát az biztos, hogy neki nagyon sokat köszönhetek, és örökké hálás leszek.

Szerinted volt a pályafutásod során olyan, hogy tökéletes futás, amivel teljesen elégedett voltál utólag?

Ugye ezt mindig hangoztattam én is, hogy tökéletes futás nincsen, de talán arra, amikor az idei fedett pályás országos bajnokságon 7.96-tal nyertem, azt tudom mondani, hogy az egy nagyon jól eltalált futás volt. Ez nyilván az időeredményen is látszódik, és azon is, hogy meg tudtam verni a két nagyon erős vetélytársamat, bár nagyon szoros verseny volt így is. A százméteres gátfutásra azt tudom mondani, hogy több volt bennem, mint 12.92, viszont érzésre azért volt nagyon sok jó futásom, amit nagyon élveztem. Láthatjuk, hogy magyar viszonylatban nem szórják ebben a versenyszámban a tizenhárom másodpercen belüli időket, tehát én azt tudom mondani, hogy kihoztam magamból a maximumot.

Segített ebben esetleg az, hogy olyan riválisaid voltak közben, mint Kozák Luca, vagy a vége felé Tóth Anna?

Abszolút. Szerintem én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy a hazai mezőnyben is nemzetközi szintű versenyek alakultak ki hármunk között, és tényleg nagyon színvonalas volt emiatt az országos bajnokság, vagy akár bármilyen hazai rendezésű verseny, ahol odaálltunk, ha ketten, ha hárman. Tehát szerintem nagyon motiváltuk egymást, húztuk egymást, és amikor valamelyikünk sikert ért el, egyéni csúcsot ért el, akkor megmutattuk a másiknak, hogy erre is képesek vagyunk. Szerintem nagyon jó hatással voltunk egymásra, és ez látszódik is, hogy Magyarországon azokban a versenyszámokban vagyunk erősek, amikben többen voltunk nemzetközi szinten, meg lehet említeni példaként a női távolugrást is.

Fontos leszögezni, hogy ha jól tudom, nem sérülés miatt hagytad abba, vagyis hogy nem zsigerelted ki a tested a pályafutásod végére sem, ugye?

Így van. Ezt pont a napokban mondtam is a páromnak, mert azért a mozgással nem álltam le, én mindig is nagyon szerettem edzeni, imádok fittnek lenni. Nagyon hálás vagyok és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy nem sérülés miatt kellett visszavonulnom, hanem ez egy saját döntés, és más sportágakat is tudok űzni, hiszen lekopogom, nincsen fájdalmam, nem volt műtétem. Az ősz elején már volt alkalmam szörfözni, falat mászni, és el akarok kezdeni bokszolni is.

Akkor tekintsünk előre: mire számítasz, mik lesznek a fő feladataid az új pozíciódban, a MOB sportolói bizottságában?

Először is ez nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy a legtöbb szavazattal bekerültem, beválasztottak a párizsi sporttársaim, ez hatalmas önbizalmat is adott a civil élet felé. Nyilván nem titok, hogy azért szerettem volna oda bekerülni, mert ez kapcsolatépítés szempontjából nagyon kedvező, hiszen az sem titok, mindig is hangoztattam, hogy a sportban szeretnék maradni, de semmiképp sem edzőként, hanem inkább a sportdiplomácia felé akarom venni az irányt. Szeretném segíteni a városomat, Debrecent a sportszervezés terén is. Én már hazaköltöztem, úgyhogy a bázisom ott lesz, és a fő célom az, hogy elsősorban Debrecen városát segítsem, de azért is akartam a sportolói bizottságba bekerülni, hogy kapcsolatban tudjak maradni Budapesttel is, főleg az olimpiai sportágakkal.

A kandidálásodkor, illetve ennek a szavazásnak a kampányidőszakában sokszor szóba került az a bizonyos televíziós nyilatkozatod, ami az olimpián kijött belőled, és amelyben rátapintottál egy fontos témakörre: a sportolók iránt túl kritikus szurkolók problematikájára, akik az internetes hozzászólásaikban lehúzzák a teljesítményét azoknak, akik szinte az egész addigi életüket annak szentelték, hogy olimpián szerepelhessenek. Az mennyire volt tudatos kiállás?

Én mindig is őszinte ember voltam, aki dolgozott velem, aki ismer, az tudja jól, hogy ami a szívemen, az a számon, engem úgy neveltek, hogy nem szeretem a sunyiságot. Abszolút nem készültem arra a riportra. Sőt egyik riportomra sem készültem, főleg nem egy futás után, tehát ott az olimpián én egyáltalán nem arra fókuszáltam, hogy hú, majd megyek az M4 Sporthoz, és akkor ezt fogom mondani. Tényleg nem volt tervezett az a kifakadás, egyszerűen csak a riporter pont belekérdezett, hogy milyen érzés az olimpián szerepelni, hogy olyan-e, amilyennek elképzeltem, és ami a szívemből szólt, azt elmondtam, nem gondoltam volna, hogy ekkora port fog kavarni az az interjú, mert nem ez volt a szándékom. Amikor kijöttem, és már kint ültem a stadionban, akkor láttam, hogy kezd felrobbanni a telefonom: tényleg nagyon sokan kezdtek irkálni, megosztogatni, ugye még a TrollFoci is...

Milyen volt a visszhangja: pozitív vagy inkább negatív?

Sokkal több pozitív volt. Én nem nagyon kezdtem el beletúrni magam a kommentekbe, de amikor elkezdett ez kirobbanni, akkor megijedtem, hogy negatív hatása lesz, és hogy lehet, tényleg nem kellett volna ebbe ennyire belemennem, aztán sokkal több pozitív volt. Voltak emberek, akik azt mondták, hogy talán kicsit erős volt, vagy hogy ők nem így csinálták volna, de ez inkább mostanában, amikor már a civil élet felé megyek – az olimpikonok közül, akik kint voltak, tényleg mindenki hálás volt, Babos Tímeától kezdve olyan neves sportolók írtak rám, hogy nagyon igazam van, és milyen vagány vagyok, hogy én ki mertem mondani, fel mertem szólalni.

Így, hogy eldöntötted, hogy sportdiplomata pályára lépsz, sőt már el is indultál rajta, van esetleg más egyéb konkrét terved is a jövőre nézve?

Igazából az a konkrét tervem most, hogy kicsit beletanuljak a civil életbe, amiről hál' Istennek azt tudom mondani, hogy az elmúlt egy hónapban nagyon felpörgött, és nagyon sok lehetőség adódott. Nagyon örülök, hogy Debrecenben az alpolgármester asszonyunk úgymond a szárnyai alá vett, és lehetőséget lát bennem. Nyilván ezeket annak is köszönhetem, hogy a sport mellett tudatosan készültem a sport utáni karrieremre, hiszen sportközgazdászként mesterdiplomával végeztem a Debreceni Egyetemen. Most egyelőre az a tervem, hogy elkezdjek tevékenykedni, és meglássam, hogy mi az, amiben jó vagyok, mi az, ami érdekel. Akár elmenni kicsit politikai irányba is itt Debrecen városában, nem azért, mert politikus akarok lenni, hanem mert a politika és a sport sajnos most már együtt jár, tehát muszáj belelátni. Eddig ugye Kerekes Gréta voltam, és nagyon értettem a gátfutáshoz, most a civil életben még nem tudom, hogy mi az, amihez a legjobban értek. Lehet, hogy jövőre elkezdem a PhD-képzést is, tehát ilyen apró tervek vannak, de mondom, most egy kicsit azt szeretném, hogy körvonalazódjon a civil életem.

Egy biztos: nem ijedsz meg a gátaktól.

Hát nem. Elég sokáig akadályoztak a gátak, de mindig én nyertem, úgyhogy már abszolút könnyedén veszem őket.